A pasticcio

A szó a latin „pasticium”-ból ered, mely a 13. században még kizárólag ételre utalt. Magyarra többnyire pástétomnak fordítják, mely nagy valószínűséggel inkább hangzásbéli, mintsem kulináris rokonságban áll a korábbi, illetve későbbi európai pasticcio-kifejezésekkel. Pástétom helyett leginkább a „rakott tészta” megjelölést adnám, de egy zenés színházi előadást mégsem lehet ilyen-olyan rakott tésztának nevezni. Úgyhogy marad a pástétom (illusztrációkként eredeti pasticciók képeit válogattam). Térjünk rá a pasticcióra, mint zenei műfajra!

Olyan operát értünk alatta, amelyet különböző zeneművekből állítottak össze egy új, vagy már meglévő librettó szövegére. A késő 17. századtól ismerünk ilyeneket, de csak 1730 után jött igazán divatba. Olyan opera seriára, vagy buffára használták ezt a kifejezést akkoriban, amelynek alapját többnyire Metastasio vagy Goldoni népszerű szövegkönyvei adták. Az áriákat elsősorban az adott előadás énekesei választották, míg a recitativókat és az együttesek zenéit egy zeneszerző, egy zeneigazgató, vagy éppen egy színházigazgató állította össze. Ez a zenetörténeti definíció. A Pallas-nagylexikon már tágabb értelemben kezeli a kifejezést:

„Pasticcio (ejtsd: paszticsó), a festészetben olyan kép, mely valamely nagy mesternek modorát csalódásig utánozza; a zenében potpourri mintájára összeszerkesztett rövidebb-hosszabb zenedarab, melyben különféle stilusú és irányú operai részletek, táncdallamok stb. váltakoznak, a nélkül hogy valami műegészet alkotnának.”

Nos, ez utóbbi nem állja meg a helyét, hiszen az operatörténet pasticcióiban szinte minden esetben törekedtek arra, hogy az előadásnak követhető cselekménye legyen, akkor is, ha az eredeti operák tartalmától mégoly távol állt is ez.

Zenés színházi értelemben a megjelölés eredetileg inkább pejoratív volt. Quantz például, 1725-ös firenzei látogatásakor hallott olyan operákat, amelyeket több „mester áriáiból gyúrtak, s melyeket az itáliaiak pástétomnak, azaz pasticciónak neveztek.” Az olasz „impasticciare” ige inkább revízióra, átdolgozásra utal. 1735-ben például Vivaldi arra kéri Goldonit, ugyan írja már újra egy már meglévő librettó áriaszövegeit: Goldoni válaszában használja az „impasticciare” kifejezést, mint kulináris értelemben vett „feljavítást”. A 18. század második felében már nagyobb megbecsüléssel beszélnek róla. 1742-ben Horace Walpole a következőt jegyzi meg: „operánk holnap pasticcióval kezd, benne kedvenc dallamaimmal”. A legnagyobb operaszerzők (többek között Vivaldi, Bononcini, Händel, Hasse, Gluck, Mozart és Haydn) készítettek pasticciókat, vagy járultak hozzá műveik ilyetén felhasználásához. Ennek ellenére a 18. századtól kezdve több zenetörténész is lenézte; annak ellenére is érdemtelenül, hogy a szerzői elképzelés egysége bizony hiányt szenved benne.

Többféle műre használt a kifejezést, a típusok között átfedések is vannak. Ilyen volt például a paródia, amikor már meglévő zenéhez írtak új szöveget, mely által dramaturgiailag jelentősen megváltozott az eredeti alkotás. A pasticcióhoz kapcsolódik a többszerzős mű, még ha ritkán is fordult elő ilyen. Egy vagy több zeneszerző dolgozott ilyenkor egy librettón, felosztva egymás között a munkát. Ilyen volt például a „Muzio Scevola”, melyet 1721-ben, Londonban adtak (az első felvonást Filippo Amadei, a másodikat Giovanni Bononcini, míg a harmadikat Händel írta), vagy a „La virtù trionfante” (Róma, 1724. Az első felvonás Benedetto Micheli, a második Vivaldi, a harmadik pedig Romaldo munkája).

A pasticcio műfaját a 17. századi operajátszási gyakorlat hívta életre, hiszen az 1640-es, 50-es évek Itáliájában oly sok színház nyílt, hogy a zeneszerzők többnyire nem tudtak lépést tartani az igényekkel. Létrejöttében közrejátszottak az énekesek is, akik többször meghatározták, milyen áriákat írjanak számukra, így vándorlásuk során a színházaknak kellett alkalmazkodni hozzájuk, ami azzal járt, hogy a darabokat többször jelentősen át kellett alakítani. A „Giasone” című operát például előadásról előadásra komponálta „újra” szerzője, Cavalli. Persze ez még nem a klasszikus értelemben vett pasticcio, viszont a 17. század vége felé, amikor már az árián volt a legnagyobb súly (a recitativók és az együttesek vesztettek „erejükből”), az impresszáriók könnyebben adtak engedélyt arra, hogy az adott énekes azt az áriát énekelje, amelyiket már megtanulta. Csak annyi dolga volt, hogy az eredeti zenét egy zeneszerzővel átdolgoztassa. Egyre másra jelentek meg tehát különböző komponisták népszerű áriái, eredeti „környezetükből” néha teljesen kiszakítva, annak ellenére is, hogy az alkotás dramaturgiáját ez megbontotta, színházi minőségét csökkentette.

Az „Arione” milánói előadásán (1694) például 27 helyi szerző áriája szerepelt. A klasszikus értelemben vett pasticcio azonban mégsem itáliai. Amikor a 18. század elején több európai udvar is (Hamburg, Brüsszel és legfőképpen London) olasz operát akart színre vinni, az operaszerzők gyakran éltek a műfaj adta lehetőségekkel. A különféle pástétomrecepteknek megfelelően a pasticcióhoz is írtak ilyet, például a 18. század elején, Angliában:

„Végy vagy száz olasz áriát, nem baj, ha szerzőik különböznek, ha rosszak, avagy jók, vagy éppen nem szólnak semmiről. Ízlés szerint válogass ki 55-öt, vagy 56-ot ezek közül, és rakd őket sorba, ahogyan akarod. Ha elkészültél, végy egy költőt, aki képes angol szöveget szülni itáliai dallamokhoz. Ha ez is kész, végy egy zeneszerzőt, aki megírja a recitativókat, s ha ezzel is elkészültél, szerezz egy fordítót, aki az angol szöveget olaszra teszi, hiszen az előadás csak így lehet igazán tetszetős. A végén keress egy zeneértőt, aki elkészíti a partitúrát és kimásolja a szólamokat.”

A recept a „Thomyris, Szkítia királynője” című műre illik leginkább. Ezt 1707-ben mutatták be Heidegger produkciójában, aki Alessandro Scarlatti, Dieupart, Francesco Gasparini, Albinoni és Giovanni Bononcini áriáiból válogatott, a zenei összeállítás Pepusch-nak volt köszönhető (ő írta a recitativókat, és irányította az előadást a csembaló mellől).  Motteux jegyezte az olasz librettót, s a kasztrált énekes, Valentino Urbani lépett föl a címszerepben (ő olaszul, míg a többiek angolul énekeltek).

A recept szerzője nem a műfajt kritizálta, hanem igyekezett különbséget tenni jó és rossz pasticcio között. Dicsérte például Scarlatti „Pyrrhus és Demetrius” című művét, boldog volt, hogy ezt a darabot az angol közönség ízléséhez igazították.

Az opera seria virágkorában a pasticcio önálló, elismert műfajjá vált. Megszabadult az „operai melléktermék” megjelöléstől. Händel és Vivaldi, kik ekkor saját impresszáriójuk voltak, számos pasticciót készítettek. Többnyire egy évad legelején (amikor még dolgoztak az új darabon), vagy a végén (a sztárénekesek vágyait kielégítendő) jelentkeztek ilyennel. Noha a pasticcio lényegesen könnyebb munkát feltételezett, mint egy új opera megírása, a zeneszerzők ezekért is ugyanolyan árat számítottak fel, és a jogokat is maguknak tartották fenn.

Charles Burney, a kor legfontosabb történetírója sem szólja le a műfajt, sőt megjegyzi, hogy a pasticcio ideális arra, hogy bemutassa a legújabb és legnépszerűbb operaáriákat, nem beszélve az új énekes sztárokról. Csak egyszer tesz kivételt, Gluck Orfeójának „felújítása” alkalmából, Johann Christian Bach zenei kiegészítéseit nehezményezve: „ez az opera, mely szerzőjének hírnevét oly sokszor öregbítette a Kontinensen, a mű, melynek egysége, egyszerűsége és kiváló dramaturgiája magával ragadó, ezen az előadáson sokat vesztett értékéből, elsősorban a zenei keveredés, más zeneszerzők műveinek betoldása folytán.”

A tartalmilag egységes, virtuóz áriák bemutatására alkalmasabb volt az opera seria, mint az opera buffa, hiszen ez utóbbinak cselekménye többnyire bonyolultabb volt, és sokkal nagyobb hangsúlyt kapott benne a recitativo, illetve az együttes. Persze ez nem azt jelenti, hogy ebben az irányban ne találkozhatnánk ilyennel. Főként a 18. század közepétől kezdve válnak népszerűvé a buffa pasticciók.

Nehéz megmondani, mikor ért véget a pasticcio-divat. Az 1790-es évekből még maradtak fenn operaházi számlák, melyeket pasticcio-komponálásért állítottak ki, de ettől kezdve már egyre nagyobb igény volt arra, hogy egységes egészként kezeljék az operákat. 1828-ban John Ebers, a King’s Theatre egykori igazgatója már elismerte, hogy létrejött egy ú. m. operai kánon, de hozzá tette, hogy a Kontinensről érkező operák esetében még mindig szükség van egy helyi zeneszerző vagy librettista munkájára. (A Grove Online „pasticcio” szócikke nyomán is.)