A szükségben legyet eszik az ördög!

Ma került elő egy sor századfordulós kotta, melyek zeneszerzője egytől-egyig Alois Kutschera, más néven Kucsera Alajos. Sajnos életének fordulatairól sokat nem tudok, de annyi biztos, mind Bécs, mind pedig Budapest szórakoztató zenei életében szerepe volt. A feltalált kották jelentős része „couplet”, azaz kuplé (semmi köze a 17-18. századi francia csembalisták által is használt fogalomhoz), mely a Színháztörténeti lexikon megfogalmazása szerint: "általában vidám dalstrófa könnyű dallammal, rendszerint tréfás refrénnel. A zenés kávéházakból az orfeumokba jutott el, ahol gyakran időszerű célzásokkal telített, könnyed, sokszor pikáns, sőt trágár dalocskák hangzottak fel, szövegük lényegesebb szerepet játszott, mint dallamuk.”
Nos, a Kucsera-kuplék zenei elemzését félretettem és inkább a címlaprajzokkal foglalkoztam. Tény, hogy ebben az időszakban idehaza és a császárvárosban is jelentős képzőművészek alkottak. Ettől függetlenül a kották rajzai fantáziadúsak, többnyire igen karakteresek és (a zenei műfajhoz hasonlóan) viccesek. A most következő felsorolásban a képek alatt a cím magyar fordítását (vagy közelítő értelmét) és a nyomtatás évszámát közlöm. Aki további információra vágyik, letöltheti az ajánlójegyzéket, de személyesen is állok rendelkezésére.

Szükségben legyet eszik az ördög
1897

1. Kutschera, Alois: In der Noth frisst der Teufel Fliegen! Original-Couplet. Text und Musik von A. Kutschera. Op. 8. Original Lieder u. Couplets No. 17 – Budapest und Leipzig, [1897], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2555. 5, [1] p. 330 mm

A holló és a kis galamb
1898

2. Kutschera, Alois: Der Rabe und das Täubchen. Fabel in Liedform von W. Jürgens. Musik von Alois Kutschera. Op. 18. Für Gesang mit Clavierbegleitung. Dem Udel-Quartett verehrungsvoll gewidmet. Original Lieder u. Couplets No. 24 – Budapest und Leipzig, [1898], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2584. 3, [1] p. 330 mm

Na, na! Schenk professzor úr!
1898

3. Kutschera, Alois: Na Nu! Herr Professor Schenk. Couplet von Alois Kutschera. Op 20. Gesugen von Frl. Olga Barrison. Original-Lieder u. Couplet. No. 26 – Budapest und Leipzig, [1898], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2587. 3, [1] p. 330 mm

Mindig csak elegánsan!
1899

4. Kutschera, Alois: Nur immer elegant! Original-Couplet. Tex u. Musik von Alois Kutschera. Op. 21. Dem Fräulein Adele Moraw hochachtungsvoll gewidmet. Original-Lieder u. Couplets No. 29 – Budapest und Leipzig, [1899], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2607. 3, [1] p. 330 mm

A tanult lány
1899

5. Kutschera, Alois: Die Gelehrte! Couplet. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 28. – Budapest u. Leipzig, [um 1899], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2779. 3, [1] p. 330 mm

A gyakran utazó
1899

6. Kutschera, Alois: Die Vielbereiste! Lied. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 30. Dem reiselustigen Frl. Isabella Gindra freundlichst gewidmet. Original Lieder u. Couplets. No. 39 – Budapest u. Leipzig, [um 1899], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2678. 3, [1] p. 330 mm

Modern nevek
1899

7. Kutschera, Alois: Moderne Benennungen. Couplet für Gesang mit Clavierbegleitung von Alois Kutschera. Op. 33. Meinem lieben Collegen Herrn Karl Göttler gewidmet – Budapest u. Leipzig, [um 1899], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2743. 3, [1] p. 330 mm

Csukott rostéllyal
1899

8. Kutschera, Alois: Mit geschlossenem Visier! oder Die gute alte Ritterzeit. Couplet von Alois Kutschera. Op. 35. Meinem lieben Freunde und Collegen Alexander Trebitsch gewidmet. Gesungen von Herrn Alexander Trebitsch in der Posse „Die Kunstlerche” v. Alois Kutschera – Budapest u. Leipzig, [um 1899], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2745. 3, [1] p. 330 mm

Soha nem tenném már!
1899

9. Kutschera, Alois: Heut’ thät ich’s nimmer mehr! Couplet. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 36. Seiner wolgeboren Herrn Rudolf Reinprecht gewidmet – Budapest u. Leipzig, [um 1899], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2746. 3, [1] p. 330 mm

A kapitány asszony
1899

10. Kutschera, Alois: Der Frauenkapitän. Marsch-Lied. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 38. Ihrer wohlgeboren Frl. Hedwig Leoni (Derosch) freundlichst gewidmet – Budapest u. Leipzig, [um 1899], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2780. 3, [1] p. 330 mm

Az lenne csak a malőr!
1899

11. Kutschera, Alois: Das wäre ein Malheur! Couplet. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 40. Aus dem Repertoire des Frl. Adi Capello – Budapest u. Leipzig, [um 1899], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2783. 3, [1] p. 330 mm

A kedves kuzin
1900

12. Kutschera, Alois: Der liebe Cousin! Couplet. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 45. Aus dem Repertoire des Frl. Cäcilie d’Or – Budapest u. Leipzig, [um 1900], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2806. 3, [1] p. 330 mm

Fogalma sincs, a fürdő mily gyógyító!
1900

13. Kutschera, Alois: „Wie heilsam eine Badekur, da hat man keine Spur!” Couplet. Text u. Musik von Alois Kutschera. Op. 46. Meinem Freunde und Collegen Oskar Sachs gewidmet – Budapest u. Leipzig, [um 1900], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2807. 3, [1] p. 330 mm

A kabinett!
1900

14. Kutschera, Alois: Das Kabinet! Couplet. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 48. Aus dem Repertoire des Fräulein Adi Capello – Budapest u. Leipzig, [um 1900], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2825. 3, [1] p. 330 mm

A bolondos szubrett
1900

15. Kutschera, Alois: Die närrische Soubrette. Couplet. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 49. Meiner reizenden närrischen Collegin Adele Moraw freundlichst gewidmet – Budapest u. Leipzig, [um 1900], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2826. 3, [1] p. 330 mm

Virággal a bocsánatért
1900

16. Kutschera, Alois: Durch die Blume. Couplet. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 56. – Wien, [um 1900], Doblinger. VN D. 2633. 3, [1] p. 330 mm

Nagy kő esett le a szívemről
1900

17. Kutschera, Alois: Mir ist ein Stein vom Herz’n gefallen. Couplet. Text u. Musik von Alois Kutschera. Op. 57. – Wien, [um 1900], Doblinger. VN D. 2635. 3, [1] p. 330 mm

Oly különleges voltam!
1900

18. Kutschera, Alois: Ich war so sonderbar! Couplet. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 58. – Wien, [um 1900], Doblinger. VN D. 2637. 3, [1] p. 330 mm

Hát nem hülyeség?
1900

19. Kutschera, Alois: Is das net blöd? Couplet. Text und Musik von Alois Kutschera. Op. 60. – Wien, [um 1900], Doblinger. VN D. 2661. 3, [1] p. 330 mm

De mégis!
1898

20. Kutschera, Alois: Aber doch! Couplet von Alois Kutschera – Wien, [um 1898], Otto Maass. VN O. M. 363. 3, [1] p. 330 mm

Szervusz, Pepi!
1899

21. Kutschera, Alois: Servus Pepi! Marsch. Text und Musik von Alois Kutschera. Meinem Jugendfreunde Josef Juranek freundschaftlichst zugeeignet – Budapest u. Leipzig, [um 1899], Rózsavölgyi. VN R. & Co. 2637. 5, [1] p. 330 mm

Európa legrégebbi könyve – a British Library legújabb szerzeménye

Pontosan 11 millió Euróért vásárolta meg a brit nemzeti könyvtár Európa legöregebb teljes egészében megmaradt könyvét, a St. Cuthbert Gospelt. Így ez a mű, amelyet 698-ban Szent Cuthbert sírjába helyeztek, Nagy Britanniában marad. A pénz felét a Nemzeti Örökség Alapjából (National Heritage Memorial Fund), a fennmaradó részt pedig további alapítványoktól és magánszemélyektől kapta a könyvtár.
A St. Cuthbert Gospelt 1104-ben fedezték fel a durhami katedrálisban, amikor Szent Cuthbert sírját egy viking támadás miatt biztonságba kellett helyezniük. Napjainkig a jezsuita rend tulajdonában volt, igaz a British Library őrizte letétként. „A mű János evangéliumának másolata, s az angolszász történelem egyik legszebb kincse” – mondta Lynne Brindley könyvtárigazgató. Mind a kötés, mind pedig a könyv oldalai szinte érintetlenek.

Forrás: a Magyar Antikváriusok Egyesületének honlapja.

Egy unalmas zeneszerző? - Jules Massenet-ről

Massenet, Jules (1842–1912), komponista, a 19. század végének és a 20. század elejének legsikeresebb és legtermékenyebb francia operaszerzője.

Vidéki kereskedő családba született, de zenét már Párizsban tanult. Életének fő színhelye is a francia főváros volt. Apja mezőgazdasági céget vezetett, mint agrármérnök, híres fia a második házasságából született. Édesanyja – Massenet elmondása szerint – igazi feleség és anya volt, hiszen elsősorban neki volt gondja arra, hogy Massenet zenei nevelését is biztosítsa. Jól zongorázott, sőt még zenét is szerzett. Erre sokkal több ideje maradt akkor, amikor férje nyugdíjba vonult, ők maguk pedig fiúk után Párizsba mentek.

Amikor Massenet-t felvették a Conservatoire-ba, már teljesen világos volt, hogy csak és kizárólag zenei pályán fog dolgozni. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy 1859-ben megnyerte a Conservatoire zongoraversenyét, majd 3 évvel később második díjat kapott a szolfézs- és ellenpontversenyen. Ambroise Thomas zeneszerzés-osztályába került, tanáráról pedig egész életében tisztelettel beszélt. Massenet nemcsak zongoratanárként tartotta fenn magát, hanem színházi munkát is vállalt: a Théâtre Lyrique zenekarában timpanizott. Ezt az állását négy évig töltötte be, s így alkalma volt közelebbről is megismerkedni a korszak francia operáival. Különösen szerette Gounod Faustját, vagy Reyer és más kortárs zeneszerzők zenés színpadi darabjait, de úm. belülről ismerte meg a nagy elődök, Gluck, Mozart, Beethoven és Weber alkotásait is. Mély nyomokat hagyott benne az az előadás, amelyen Berlioz vezényelte a „Krisztus gyermekkora” című művét 1855-ben, de hasonló hatással volt rá, amikor Wagnert láthatta dirigálni 1860 februárjában.

Mindezen élmények ellenére viszonylag későn fogott komponáláshoz. 1861-ben kiadott egy Bravúrfantáziát (Meyerbeer dallamaira), s egy évvel később már készen állt, hogy megpályázza a Római díjat. Sajnos nem járt sikerrel, de egy évvel később már nyerni tudott „David Rizzio” című kantátájával. Két évet töltött Itáliában, sokat utazott, keveset komponált. Találkozott Liszttel, s rajta keresztül egy fiatal francia nővel, Mlle de Sainte-Marie-val, aki később a felesége lett. Ösztöndíjának legfontosabb darabja a „Requiem” volt, de ezen felül komponált még dalokat, egy zenekari szvitet és belekezdett egy szimfóniába is.

Amikor 1866-ban visszatért Párizsba, megélhetését tekintve maradtak a zongoraórák és a komponálás. Írt jó néhány divatos dalt és zongoradarabot. Októberben feleségül vette Ninont (ez volt felesége beceneve), a házasságból pedig egy gyermek született, két évvel később egy leány, kit Juliette-nek neveztek el. Karrierjét ezen a ponton két tényező befolyásolta leginkább. Egyrészt megismerkedett Georges Hartmann-nal, aki 25 éven keresztül volt barátja és mentora, másrészt felkérést kapott az Opéra-Comique-tól egy egyfelvonásos megírására. Ezt a megbízatást a Római-díjasok kapták, igaz nem mindenki részesült benne az idők folyamán. Valószínűleg tanárának, Thomas-nak közbenjárása is kellett ahhoz, hogy Massenet megkapja a munkát. „Esmeralda Itáliában” volt a mű címe (sajnos a zene nem maradt fenn), s 1867. április 3-án játszották. Ez volt tehát az első darab, az első lépés egy tényleg csillogó operaszerzői pálya felé.

Massenet gyorsan bekerült abba a fiatal zeneszerzőkből álló csoportba, melynek tagjai Gounod és Thomas nyomába kívántak szegődni. Saint-Saëns, Bizet, Delibes, Lalo, Fauré, Lacombe, Castillon, Duparc voltak közülük a leghíresebbek. Majdnem mindegyikük részt vett azokon az operaszerzői versenyeken, amelyeket az Opéra-Comique és a Théâtre Lyrique szervezett. Pasdeloup szívesen játszotta Massenet szvitjeit, kísérte zongorás dalciklusait, vagy segített a „Béke és szabadság” című kantáta előadásában, az uralkodó születésnapján, 1867-ben. Girod, Flaxland és Hartmann pedig megjelentették zeneműveit. Eleinte úgy tűnt, az operaházak zárva maradnak előtte. Egy kritikus ugyanis a már említett zenés színpadi műve után azt találta írni, hogy Massenet inkább szimfonikus mintsem színpadi szerző. Ugyanez a stigma volt Saint-Saëns-on és Lalón is. Amikor Massenet vett részt operai versenyeken, soha nem nyert. Manfrédja (Byron nyomán) nem is készült el teljesen, „Méduse” című művének (Barbier és Carré szövegére) bemutatását pedig megakadályozta a Francia- Porosz háború.

Nem mondhatnók, hogy a háború után Massenet operaszerzői helyzete nagyon megváltozott volna. Ugyan sikert ért el a „Lahore királyával” (Palais Garnier, 1877), és kinevezték a Conservatoire zeneszerzés professzorává, Massenet többre vágyott. Négy felvonásos „Don César de Bazan” című vígoperájával sem törte át a közöny falait, mindössze 13-szor játszották. 1871-es „Magyar jelenetek” című művét további szvit követte. A jelentősebbek közé a „Scènes pittoresques” 1874-ben, „Scènes dramatiques”, egy évvel később és a „Scènes napolitaines” 1876-ban sorolható. Ahhoz, hogy erről az időszakról teljes képet kapjunk, több dokumentummal kellene rendelkeznünk; Massenet viszont számos művét megsemmisítette.

Mindettől függetlenül színpadi alkotásai megalapozták hírnevét, s nemcsak Franciaországban, hanem Itáliában is elkezdtek figyelni rá. Ricordit például lenyűgözte, olyannyira, hogy megbízást is adott számára. Flaubert nemrég megjelent művét, a „Heródiást” ajánlotta figyelmébe, barátja, Hartmann pedig azonnal kapcsolatba lépett Paul Milliet szövegkönyvíróval. Massenet 1878 őszén kezdte meg a munkát, pontosan abban az esztendőben, amelyben professzori kinevezésének köszönhetően, már megkérdőjelezhetetlen zenei tekintélynek számított Franciaországban. Saint-Saëns, aki szintén pályázott Massenet helyére nem igazán örült kollégája sikerének; meg is romlott a kapcsolatuk. Hogy személyiségének árnyoldalaira is rámutassunk, Massenet (tanítványainak elmondása szerint) nem volt igazi tanáregyéniség. Leginkább gyerekesen és kényszeres pontosságot követelve okította a hozzá járókat. Közülük a következők érdemelnek elsősorban említést: Pierné, Charpentier, Schmitt, Bruneau, Ropartz, Hahn, Koechlin és Enescu. Szigorú beosztás szerint élt: télen tanított, a melegebb hónapokban pedig vidéken komponált. Ebből a rendből csak az tudta kizökkenteni, ha nagyobb műveit külföldön is előadták. Akkor elutazott a premierekre.

De vissza a „Heródeshez”! 1879-ben fejezi be az operát, de Vaucourbeil, az Opéra igazgatója azonnal visszadobja, mondván a bibliai és a szerelmes témák ilyetén keveredése nem ízléses. Hasonló okok miatt hátráltatta Saint-Saëns Sámson és Deliláját is. Nos, Massenet nem esett kétségbe, valószínűleg azért sem, mert a brüsszeli Théâtre de la Monnaie lecsapott a darabra. Brüsszel egyébként is kihívást jelentett a korabeli francia szerzők számára, hiszen ott gyakrabban mutattak be kortárs operákat, mint Párizsban. A premier 1881-ben volt, amelyet azután számos más országban is megtartottak. Massenet írt még két szvitet, majd egy teljesen más operai tervvel kezdett foglalkozni. A szövegkönyvet egyrészt Henri Meilhac (Offenbach egyik bevált szövegírója) és Philippe Gille jegyezte, alapjául pedig Prévost regénye, a Manon Lescaut szolgált. 1882 márciusában kezdett dolgozni rajta a komponista, és az év vége felé már el is készült a munkával. A bemutatóra ennek ellenére csak 1884-ben került sor: januárban, az Opéra-Comique-ban vitték színre a darabot. A siker akkora volt, hogy Massenet egy csapásra a világ legjobb operakomponistáinak sorába számított. Mondanom sem kell, hogy nem érdemtelenül, hiszen a Manon fénye azóta sem halványodott. Massenet karrierje tehát elérte csúcsát, s noha messze nem dolgozott olyan gyorsasággal és gondos közreműködői körültekintéssel, mint Verdi, a következő 28 évben még 20 operával gazdagította a francia opera irodalmát. Más műfajokban jóval kevesebbet írt, s élete továbbra is tervezett mederben haladt tovább: komponálás, hangszerelés, publikálás, produkció. Így ment ez évről évre.

A Manont követő operából ugyan nem lett semmi, hiszen közbejött egy jobb téma, a Corneille drámáján alapuló „Le Cid”, amelyet 1884-ben vetett papírra a mester, s egy esztendővel később már be is mutatták az Opérában. Ezután visszatért a Manon bensőségesebb stílusához, egy korábban már dédelgetett ötlet, a „Werther” kapcsán. Ezt a színpadi alkotást 1885-ben fejezte be. Barátja, Hartmann tudta, hogy Massenet-nek folyamatos inspirációra van szüksége ahhoz, hogy komponáljon. Vásárolt is neki egy 18. századi Versailles-i kis palotát, hogy ott dolgozhasson nagy nyugalomban, majd 1886-ban befizette egy bayreuthi túrára. Még azt is felvetette, hogy jó lenne meglátogatnia a Frankfurttól délre fekvő Wetzlart, ahol Goethe megírta a „Werthert”. Nos, Hartmann jól ismerte barátját, hiszen az utazást követően Massenet hamar befejezte az operáját. 1887-ben az Opéra-Comique visszaadta a darabot, túlságosan depresszívnek találták. Nos, a „Werthert” csak 1893-ban mutatták be Párizsban, viszont az ősbemutatóra már sor került egy évvel ezelőtt, Bécsben. A sikert a Manonéhoz lehet mérni, még akkor is, ha a „Werthert” jóval kevesebbszer adják ma, mint korábban.

Sybil Sanderson

1887-ben Massenet találkozott a 22-éves amerikai szopránnal, Sybil Sandersonnal, akinek hangja egyszerűen lenyűgözte. Az ő kedvéért változtatott Manon szerepén, és egy újabb operát is kívánt számára komponálni. Az „Esclarmonde” egy ‘opéra romanesque’, látványos elemekkel, a középkori lovagvilág felidézésével. A zenetörténészek szerint itt jelentkezik Massenet-nél leginkább Richard Wagner hatása. 1889-ben, a Világkiállításon mutatták be.

Következő alkotása, az „Amadis” sokkal bonyolultabb szövésű, s nem is adták, csak 10 évvel a szerző halála után. A „Le mage” szintén egy nagyopera, itt Verdi Aidájának hatása érezhető inkább. Az 1891-es bemutató talán a legkevésbé sikerült a Massenet-premierek közül. Nem is vették elő azóta sem. Massenet-t lesújtotta, hogy barátja, Hartmann 1891-ben csődbe ment, s így műveinek kiadását az Heugel-nek kellett átvennie. Bár az is igaz, zeneszerzőként igen jól keresett, s bevételeire nagy hatással nem volt támogatójának szerencsétlensége.

1892-ben Massenet Bécsbe utazott, hiszen a szezont a „Wertherrel” nyitották, de bemutatták „Le carillon” című balettjét is. Ezután talált rá Anatole France „Thaïs” című regényére, amelyből operát kívánt írni, természetesen még mindig Sybil Sanderson hangjára. Hihetetlen erővel kezdett dolgozni. 1894 márciusában az Opéra színre viszi a „Thaïs-t”, májusban az Opéra-Comique bemutatja a „Le portrait de Manont”, a Covent Garden pedig júniusban adja a „La Navarraise” című Massenet-operát. S ha ez még kevés lenne, a szerző ebben az időben fejezi be és hangszereli meg Delibes „Kassyáját”, a „Grisélidis és Cendrillon” pedig 1895-ben készül el. Mindeközben tanít a Conservatoire-on, de amikor 1896-ban Thomas meghal, az ő helyzete is megváltozik. Amikor felajánlják neki az igazgatói posztot, csak nagy nehézségek árán vállalja el, hiszen zeneszerzés osztályába már így is túl gyakran kellett kisegítőt igénybe vennie.

Amíg a „Grisélidis és Cendrillonnal” az előadási lehetőségre vár, megírja a Daudet művén alapuló „Saphót”. Ezt 1897-ben az Opéra-Comique viszi színre. Noha ez a darab sikeres volt a szerző életében, azóta nem nagyon játszották sehol. 1899-ben vitték színre utoljára, abban az esztendőben, amikor Massenet egy csinos kis vidéki kastélyt vásárolt magának. Itt fejezte be szakrális alkotását is, az „Ígéret földje” címűt, amelyet a párizsi St Eustache temlomban játszottak először.

A századfordulóra Massenet műveit mind az Opéra mind az Opéra-Comique szívesen látta, de Franciaországon kívül, Londonban, Milánóban, Bécsben és más nagyvárosokban is gyakran adták operáit. Kottáit pedig kiadója míves kötésben és illusztrált címlapokkal hozta ki. Noha már említettem, hogy Wagner hatása érezhető egyes darabjain, más befolyások nem nagyon érték. Kevesen gondolták volna róla, hogy változni képes, talán maga sem hitte volna el. Sem az oroszok, sem Debussy, sem pedig a fiatal Richard Strauss nem hagyott nyomot kései művein.

Racine „Phèdrájára” írt zenéjét 1900 decemberében játszották először a Théâtre de l’Odéonban, s a Boccaccio művén alapuló „Grisélidis-t” egy évvel később láthatta a közönség az Opéra-Comique-ban. Következő operáját, a csak férfi szereplőkkel játszott „Le jongleur de Notre-Dame-ot” Monte Carlóban mutatták be. Életében még négy zenés színpadi alkotásnak volt premierje, halála után pedig még hármat mutattak be.

Kicsit hagyjuk el az operák világát, bár tény, hogy Massenet kizárólag ennek a műfajnak köszönheti hírnevét. Pedig írt zongoraversenyt is, mely egyike kevés, nagyobb szimfonikus zenekarra álmodott műveinek. Louis Diémer adta elő ezt a darabot, 1903-ban a Conservatoire nagytermében. Hogy mekkora volt a siker nem tudom, az azonban biztos, hogy sok csodálója nem akadt a jövőben sem. Olyannyira lényegtelen kompozícióról van szó, hogy Massenet önéletrajzában sem tesz említést róla. Mivel rájött arra, hogy az operarepertoár gazdagítása jobban megy neki, mint a zongoraversenyé, én is visszatérek az operákhoz. Massenet-ről kevesen tudják, hogy folytatta Mozart Figaróját. „Chérubin” című művében Cheribino életét kíséri tovább. A nadrágszerep itt is megmaradt. Mary Garden énekelte először ezt a szerepet Monte Carlóban, 1905-ben. (Mary Garden világhíres szoprán volt, a többi között ő énekelte Melisande szerepét 1902-ben, Debussy Pelleas-ának bemutatóján. Ezen kívül szenzációs volt Salomeként és Carmenként is. A skót énekesnő, Mary Garden egyszerűen elragadó nő volt, sokan sokszor próbálták elcsábítani. Az egyik ilyen alkalom egy operabemutatón volt, ahol nem ő énekelt ugyan, de megjelent egy csodálatos, vállpánt nélküli estélyiben, ami akkoriban kihívónak számított. Azonnal odament hozzá egy idős úr, és a következő szavakkal kezdett neki udvarolni: „Csodálatos a ruhája, asszonyom, de nem tudom, mi tartja fenn?” Mary Garden válasza egyszerű volt: „Az ön kora, uram!”)

Lucy Arbell

Életének vége felé Massenet írt még egy balettet („Cigale”) az Opéra-Comique számára és belekezdett két operába is: az egyik az „Ariane”, a másik a „Thérèse” volt. E két operában már egy másik híres énekesnő inspirálta: Lucy Arbellről van szó, aki több kései művét is színre vitte. Az „Ariane” 1906-os sikere után sem szűnt meg Massenet munkakedve: megírta a később megbukott „Bacchust” is. Utolsó színpadi műveinek sikertelenségét sokan Lucy Arbell számlájára írták. Túlságosan száraznak találták őt a kritikusok. Csak cím szerint idézem fel az utolsó darabokat: „Bacchus”, „Don Quichotte”, „Roma”, „Panurge és Cléopâtre”.

A nagy francia zeneszerzői hagyománytól, Berlioz, Reyer vagy Saint-Saëns tradíciójától távol tartva magát, Massenet életének nagy részében nem írt zenén kívül semmi mást. Sem újságcikket, sem tanulmányt, sem kritikát. Nem szerette az interjúkat, s azt sem, ha a közönség előtt kellett volna beszélni darabjairól. 1911 februárjában viszont az Echo de Paris mégiscsak lehozott 5 cikket Massenet tollából, „Souvenirs de théâtre” címmel. A következő év novemberében ugyanitt heti rendszerességgel jelentek meg visszaemlékezései, melyeket később könyv formájában is kiadtak. Minden hibája ellenére a korabeli francia operajátszás nagyszerű leírását adja ez a mű.

Akik ismerték Massenet, mind megegyeztek abban, hogy messze állt tőle a nagy zeneszerzőktől sokszor megszokott agresszív stílus. Udvarias és kedves volt, nem pletykált, bár többször adott hangot keserűségének az új zenei irányok tekintetében. Élettörténetében nem találunk heves levelezéseket szövegkönyvírókkal, impresszáriókkal és karmesterekkel. Amiről Massenet pályája tanúskodik az a siker csendes élvezete, melynek alapjául a megtervezett munkarend szolgált. Visszaemlékezéseiben így ír:

„Régi szokásom, hogy korán kelek. Négytől délig dolgozom, ebédelek, majd hat órát tanítok. Ha együttzenélésre hívnak, szívesen megyek tanítványaim szüleihez esténként.”

Később – főként a nyári hónapokban – már „csak” ötkor kelt, télen pedig hatig aludt. Busser-nek ezt mondta: „Tartsd fenn a reggeleket a komponálásnak és a hangszerelésnek, s ne az ihletre várj, hisz az másképp úgyse jön!” Massenet általában asztali zongorájánál dolgozott, annál a bútornál, amelyet csak az ő számára gyártottak. Egy íróasztalról van szó, melyen billentyűzet is volt, benne pedig egy kis Pleyel-szerkezetnek köszönhetően szólaltak meg a hangok. Ma már workaholic-nak mondanánk, és valószínűleg nem is szégyellené. „Dolgozz, mindig csak dolgozz!” – hangoztatta többször. Munkabírásának egyik jellegzetes példája a már említett „La Navarraise” operájának hangszerelése: a 257 oldalas nagyzenekari partitúrát kilenc nap alatt fejezte be.

Amikor kiválasztotta operájának témáját, s megkapta a szöveget a librettistától, kívülről megtanulta azt:

„Amikor szereplőim világának belsejéig eljutottam, amikor már teljesen élénken mozogtak képzeletemben, legalább két évig így hagytam őket, anélkül, hogy bármit is lejegyeztem volna. Várok ugyan az inspirációra, mely az általa önkényesen választott időpontban jelenik meg csupán, de a zene közben elkészül a fejemben. Amikor pedig az utolsó hangjegyet is „kiírtam” egyszerűen lemásolom a memóriámból, nagyjából hat hónap alatt.”

Kései operáinál jóval a próbák kezdete előtt elkészült a zongorakivonattal, amit nyomdába küldött, így az énekesek nyomtatott kottából tanultak (ritka volt ez akkoriban). Kéziratos partitúráit mindig a legnagyobb műgonddal jegyezte le, csak a jobb oldalra írt, javítások alig találhatók bennük. Sőt, arra is volt ideje, hogy a kották margójára felírja éppen aktuális élményeit, vagy éppen lejegyezze az időjárást.

Massenet ugyan nem volt emberkerülő, de nem is volt az a kávéházi alkatú művész. Nem szerette a fogadásokat, legfőképpen pedig azt utálta, ha beszédre kérték. Jellemző volt rá, hogy a premierekre csak nagy ritkán ment el. Nem azért mert ideges lett volna az előadástól, vagy a fogadtatástól, inkább a bájolgástól viszolygott. Szerette a vidéki élet nyugalmát, s amikor Párizsban volt, esténként inkább otthon maradt. „Így dolgozom – nyilatkozta. Lehet, hogy ez jó, vagy rossz, de nincs merszem változtatni rajta.”

Viszont rajongott a nőkért, de úgy, hogy nőcsábásznak csak bajosan mondhatnánk. Sokat pletykáltak róla és Sybil Sandersonról, valamint Lucy Arbellről, de ezek a viszonyok megmaradtak a barátság határain belül. Ugyanígy tisztelte férfi énekeseit is, például a baritonista Lucien Fugère-t is, aki számos Massenet-operában játszott. Massenet családszerető volt, s tanítványai közül sokan rajongva szerették. Ma sokan unalmasnak mondanák. Igaz is lenne, ha nem maradt volna utána például egy olyan opera mint a Manon. (Hugh Macdonaldnak a Grove Online-on megjelent írása nyomán)

Ritka kotta Farkas Ferenctől - Seltene Noten von Ferenc Farkas - Rare score by Ferenc Farkas

[Márai, Sándor.] – Farkas, Ferenc: [Egy úr Velencéből. Ein Herr aus Venedig. Casanova. Oper in zwei Aufzügen. Klavierauszug. Text von Sándor Márai]. Opera két felvonásban. Zongorakivonat. 1979–1980. – [Budapest?], [1980?], o. V. VN -. [4], 240 p. 285 mm – Gombos (Farkas) p. 22. Nicht auf der offiziellen Webseite www.ferencfarkas.org. Sehr seltene Kopie des Manuskripts der letzten Oper von Farkas. Nach dem Verzeichniss von Gombos noch nicht herausgegeben. Xerox-Kopie der Handschrift mit eigenhändigen Korrekturen vom Komponisten. Umschlagbeschriftung von Ferenc Farkas in Blei: 121 / 151 188 Pierrot 1 / 183 236. / szerep / 224 / Egy úr Velencéből.

Farkas, Ferenc: Eigenhändige Notiz über die Oper. Ohne Ort, Datum und Unterschrift. In Blei. 1, [1] p. 295x210 mm – Faltspuren, Seitenrand oben etwas geknittert und vergilbt.

Dialógus-opera / hűen és alázatosan követni a szöveget, ^x) / a szöveg alkalomszerűen „áriákká” sűrűsödik / (a feltételezett [?] korábbi verzióban ezeket a / részeket a partner közbeszólásai szakítják félbe, / (német prózai fordítása ismeretes) jelen magyar verzióban ez / elmarad / XX) Lully operáit így nevezte: Tragédiés mises / / en musique par Monsieur de Lully. Én is / szívesen írnám: M. S. cím megzenésítette: F. F. inkább / Főmotívum „Látnom kell téged” = Mottó / rögtön az első ütemben „bevág”. Emlékeztető / motívumok. / Álarcosbál. Tánczene-utalások: Gigue, / Polonaise, Siciliána. / X) Debussy a Pelléasban a lehető leghívebben igyekezett [?] / követni a deklamáció lejtését. / Lully azért járt színházba, hogy hallhassa a r szavalni / a tragédiákat és megkísérelte recitativjaiban / hűen követni korszakának deklamációját. š / Mottó: Látnom kell téged mindjárt az első / ütemben / em

Dialogoper / dem Text true und demütig folgen, x) / der Text verdichtet sich in “Arien” gelegentlich / (in der angenommenen [?] früheren Version wurden diese Teile / vom Partner unterbrochen, / (die deutsche Prosenübersetzung ist bekannt.) in der gegenwärtigen ungarischen Version / fehlt das / XX). Er nannte die Opern von Lully: Tragédiés mises / / en musique par Monsieur de Lully. Ich würde auch gerne / schreiben: M. S. Titel vertont von:  F. F. oder eher /Hautmotiv "Ich muss dich sehen " = Motto / kommt gleich im ersten Takt. Erinnerung/Motiven. / Ein Maskenball. Hinweise auf Tanzmusik: Gigue, / Polonaise, Siciliána. / X) Debussy versuchte [?] / der Deklamation so treu wie möglich zu folgen. /Lully ging ins Theater um / die Tragödien deklamieren zu hören. Er versuchte der Deklamation seines Zeitalters zu folgen. / Motto:  Ich muss dich sehen gleich im ersten /Takt ./

Dialogue-opera / follow the text precisely and humbly, x) / the text densifies into “arias” on occasion / (in the presumed [?] earlier version these / parts were interrupted by the partner, / (the German prose translation is known.) in present Hungarian version / this is missing / XX) He called Lully’s operas: Tragédiés mises / / en musique par Monsieur de Lully. I would also / write it happily: M. S. title set to music by:  F. F. or rather /Main theme "I must see you " = Motto / comes immediately in the first bar. Reminder/themes. / A masked ball. Dance music clues: Gigue, / Polonaise, Siciliána. / X) Debussy was trying to [?] / follow the declamation as precisely as possible. / Lully went to the theatre in order to hear r recite / the tragedies and attempted to follow the declamation of his era in his recitatives. / Motto: I must see you right in the first /bar /

Kommentar auf Deutsch

"Ich las im nach dem Zweiten Weltkrieg erschienen Tagebuch Márais, dass er vorhatte seinen Roman “Begegnung in Bolzano” auch als Versdrama zu verfassen.  Ich hatte den Roman mit großer Freude gelesen und jezt war ich auch auf das Drama sehr neugierig, aber für eine lange Weile suchte ich vergebens danach. Als es mir endlich gelungen ist es vorzufinden, las ich die Bühnenversion “Ein Herr aus Venedig” mit großer Begeisterung fertig. Es wurde mir klar, dass ich es als für mich gut geeigneten Opernstoff verwenden könnte. In der Geschichte geht es um Casanova  in Italien im 18. Jh.  Am Anfang hatte ich die Befürchtung, dass es nicht auf die Bühne kommen dürfte, da es von einem Autoren in Emigration geschrieben wurde, aber der Direktor der Ungarischen Staatsoper zeigte großes Interesse an dem Stück. Ich traf ihn am 25. Oktober 1979 an einem Empfang dem österreichischen Nationalfeiertag zu Ehren.  Er fragte mich, ob ich möglicherweise Stücke für die Oper hätte. Ich sagte, dass ich doch einen Plan hatte, aber wahrscheinlich könnte ein Musikstück nicht auf die Bühne kommen, das von einem Autor geschrieben worden war, der Ungarn schon mehrmals kritisiert hatte. Herr Mihály hatte aber den Wunsch, das Stück zu lesen und es hat ihm auch sehr gut gefallen, also fing ich sofort mit dem Komponieren an. Bis Anfang des folgenden Sommers war ich mit dem Klaviersatz fertig. Gleichzeitig ist mir eingefallen, dass ich um die Zustimmung des Autors bitten müsste und ich bat einen Freund, den in Rom lebenden Géza Papp, um Vermittlung. Ich hatte mit keiner Zurückweisung gerechnet, aber Márai wollte seine Zustimmung für die vertonte Version seines Stückes nicht geben.  Solange Ungarn Pressmaterial nur begrenzt ins Land hereinkommen läßt, wollte er in keiner priviligierten Position sein. Das finde ich ein wenig merkwürdig; in den 1930er Jahren, als Autoren wie Lajos Kassák, Gyula Illyés, József Erdélyi, Miklós Radnóti und Attila József  mit der Beschlagnahme ihrer Werke bzw. mit Gefängnis bestraft wurden, durfte er seine Werke ohne weiteres erscheinen lassen und seine Stücke auf die Bühne stellen, und soweit ich weiß hatte er keine Beschwerden gegen das Regime geäußert. Also war ich von der Antwort Márais ziemlich niedergeschlagen, aber nicht genug, um die Oper mit der ich angefangen hatte, nicht fertigzukomponieren. Ich versuchte einen Ausweg zu finden. Jemand hatte die Idee, dass die Oper nur mit Klavierbegleitung und ohne Eintritt am Fészekklub aufgeführt werden könnte. Da könnte niemand was zum Aussetzen haben. Sándor Szokolay fing gleich mit der Organisation an. Aber da diese Idee starke Einwände hervorrief, schlug András Mikó vor, dass die Oper als Prüfungsaufführung auf die Bühne gestellt werden könnte, aber dann meldete György Aczél, der verantwortliche Minister, dass er seine Zustimmung verweigert. Also ist das Stück in meiner Schublade geblieben. Nichtsdestotrotz habe ich es nicht bereut. Ich halte es für das letze große Stück meines Lebens, und ich glaube ich habe gute Arbeit geleistet." (Von Ferenc Farkas. Die Oper wurde schließlich nach dem Systemwechsel, am 4. Juni 1991 in Ungarischen Staatsoper aufgeführt.)

Ferenc Farkas (1905–2000) studierte an der Hochschule für Musik „Franz Liszt“ Budapest bei Leó Weiner und Albert Siklós, dann besuchte er die von Ottorino Respighi geleitete Meisterklasse an der Accademia di Santa Cecilia in Rom. 1932-1936 war er in Wien und Kopenhagen als Komponist für den Filmregisseur Pál Fejös tätig. Nach seiner Rückkehr nach Ungarn wirkte er als Professor und Musikdirektor in Budapest, Kolozsvàr (Cluj) und Székesfehérvàr. 1949 wurde er zum Professor für Kompositionslehre an der Hochschule für Musik "Franz Liszt" Budapest ernannt. Die internationalen Erfolge seiner Schüler, darunter György Ligeti und György Kurtág zeugen von seinen vorzüglichen pädagogischen Fähigkeiten. Ferenc Farkas wurde vielfach ausgezeichnet, unter Anderem mit dem Kossuth-Preis (1950, 1991) dem Gottfried von Herder-Preis (1979). 1984 wurde er Cavaliere dell’ Ordine della Repubblica Italiana. (Von András Farkas)

Comments in English

"I read it in Sándor Márai’s journal published after the 2nd World War that he was going to write a verse drama out of his novel Casanova in Bolzano. I had read the novel with great pleasure and now I was curious about the drama, but for a long while I searched for it in vain. When I managed to get hold of it, though, I read the stage version “A gentleman from Venice” with thrill and discovered that it could serve as suitable basis for a possible opera. The story centers around Casanova and is set in 18th century Italy. At first, I was apprehensive that it wouldn’t be permitted on stage, since it was written by a writer in emigration, but the director of the Hungarian State Opera, Mr András Mihály did show interest in the play. I met him at the reception in honour of the Austrian national holiday On 25th October 1979. He asked me, if I had any pieces in process for the Opera. I said I did have a plan, but I didn’t find it very likely that a play would be permitted on any stage that was written by an author who had often criticized Hungary. Mr Mihály still wished to read the piece and was pleased with it, so I started with the composition phase straight away. By the beginning of the following summer I had finished the piano score. At the same time, it came to my mind that I should ask for the author’s consent, and I asked my friend, Géza Papp, who lived in Rome, to be in go-between. I hadn’t at all anticipated refusal, but Márai didn’t want to give his approval to the musical version of his piece, saying that as long as there was a restriction on press products in Hungary, he didn’t want to be in a privileged position.  I find this a little awkward, since in the 1930s when writers like Lajos Kassák, Gyula Illyés, József Erdélyi, Miklós Radnóti and Attila József were punished by the confiscation of their books or by imprisonment, he was allowed to publish his works and put his dramas on stage undisturbed, and as far as I know he had no complaints about the regime. I was thus put down by Márai’s response, but not as much as not to finish the opera I had begun. I was trying to find a way out. Someone came up with the idea that it could be performed with piano accompaniment, without entrance fees in Fészek Club, which could not cause any trouble. Sándor Szokolay started working on its organization immediately. But since this idea had strong objections, András Mikó suggested an opera graduation performance, but then György Aczél, the minister in charge announced he didn’t give his approval to the performace.  So, the piece stayed in my drawer. Nevertheless, I don’t regret writing it. I consider it the last great piece of my life, and I believe I did a good job." (Farkas Ferenc about his opera which was performed eventually after the change of the political regime, on 4th June, 1991 by the Hungarian State Opera.)

Ferenc Farkas (1905–2000) studied composition with Leó Weiner and Albert Siklós at the Budapest Academy of Music, then with Ottorino Respighi at the Accademia di Santa Cecilia in Rome. Between 1932 and 1936, he lived in Vienna and in Copenhagen where he composed film music for the producer Paul Fejös. After his return to Hungary he started teaching and directing in Budapest, Kolozsvàr (Cluj) and Székesfehérvar. From 1949 until his retirement in 1975, he was professor of composition at the Franz Liszt Academy of Music in Budapest. Many of his pupils, who have attained international status in their own right have paid tribute to his great skill as teacher, i.e. composers such as György Ligeti and György Kurtág. The stature of Ferenc Farkas was recognized by more than one country where he was the beneficiary of some of the greatest cultural awards including: Kossuth Prize (1950 and 1991), Gottfried von Herder Prize (1979), Cavaliere dell'Ordine della Repubblica Italiana (1984). (By András Farkas)

A Laudon-zenék

Gideon Ernst Freiherr von Laudon

Gideon Ernst von Laudon (1717–1790) tábornagy nemcsak a hadtörténészek, hanem a zenetörténészek számára is fontos. A klasszika két nagy zeneszerzője, Haydn és Mozart is kapcsolódik hozzá. Talán az előbbi többek számára ismert, merthogy Haydn az 1770-es évek közepén írt C-dúr szimfóniáját nagyjából 10 évvel később Laudonnak ajánlotta, annak a marsallnak, aki 1789-ben a törököktől visszafoglalta Belgrádot.
Azt viszont kevesen tudják, hogy Laudon neve a Mozart-életrajzban is felbukkan. Életének utolsó éveiben ugyanis Mozart igencsak szokatlan felkérést kapott egy osztrák nemestől, Joseph Nepomuk Franz de Paula Deym von Stržitéžtől, aki egy párbaj után kénytelen volt Bécset elhagyni, viszont álnéven (Müllerként) mégiscsak visszatért, és egy galériát nyitott. 1791-ben egy mauzóleumszerűséget hozott létre Laudon tábornagy emlékére. Ide pedig olyan orgonaszerkezetet építtetett, amely mindig oda illő gyászzenét játszik. Számára komponálta Mozart az Adagio és Allegro című darabot (K 594), s nagy valószínűséggel ide készült még két másik műve is (K 608 és 616). Persze ez csupán feltételezés: mindössze annyi szól mellette, hogy e két utóbbi alkotás is ugyanarra a szerkezetre íródott, s akkoriban Bécsben egyedül Deym galériájában volt ilyen.