Két adalék Lajtha László VII. vonósnégyeséhez

Lajtha László (1892-1963)

Részlet Szabó Ferenc beszédéből, az 1951. november 17. és 25. között megrendezett I. Magyar Zenei Hét után.

„Kedves Hallgatóim! Kedves Elvtársak! A szocializmus és kommunizmus eszméinek győzelmes térhódítása országunkban, dolgozó népünk kibontakozó kultúrforradalma, pártunk kultúrpolitikai erőfeszítése, a szovjet zenei bírálat legfőbb elveinek a magyar viszonyoknak megfelelő helyes alkalmazása fokozatosan legyűri a felszabadulás utáni első évek zeneéletének szellemi zűrzavarát és fokról fokra kiépíti zeneművészetünk szocialista irányban való fejlődésének eszmei és anyagi bázisát. Pár év tapasztalatai azt bizonyítják, hogy azok az elvek, amelyek zeneéletünk gyakorlatát ma irányítják és vezetik, minden tekintetben beválnak, minden szempontból életképesek és egyúttal a magyar zeneélet egészséges és gyors művészi fejlődését döntő módon biztosítják.
Révai elvtárs Pártunk II. kongresszusán tartott beszámolója a zeneéletünkben beállott fordulatot a következőképpen jellemzi: „Talán a képzőművészet és a zene területén volt a legnehezebb a frontáttörés. Itt volt a legérezhetőbb a polgári formalizmus befolyása, itt volt a legszembetűnőbb, hogy a múltban a lázadó, újat kereső irányzatok egyben el voltak szakadva a néptől és eszmeileg, alkotómódszerükben a nyugati dekadens irányzatokhoz kapcsolódtak.” Révai elvtárs szerint zeneszerzőink nagy része kezdi megérteni, hogy a zenének is realistának kell lenni, népszerűnek és dallamosnak, hogy a magyar népzenére és a klasszikus magyar zeneirodalomra mint alapra építve, kell továbbmennie, hogy kifejezhesse a zene nyelvén szocializmust építő népünk új érzelmeit. Majd így folytatja: „Zeneszerzőink egyre inkább megértik, hogy a vokális zene, a tömegdal útján küzdhetik le elsősorban a zenének a néptől való régi elszakadását.”
Amit Révai elvtárs mond, az hű képet ad zenénk mai helyzetéről. Bátran elmondhatjuk, hogy ma már egyetlen magyar zeneszerző sincs, akinek 1948 utáni alkotó tevékenységében Révai elvtárs megállapításait ilyen vagy amolyan módon, ilyen vagy amolyan mértékben ne tapasztalhatnánk. Persze nem mindenkinél egyformán őszintén, nem mindenkinél egyforma mértékben. […] Lajtha zeneszerző kartársunknak, a magyar népzene Kodály utáni legnagyobb szakértőjének és Kossuth-díjjal is kitüntetett tudósának zeneszerzői munkásságában hosszú évtizedekig a szélsőséges nyugati formalizmus hatása érvényesült. A Zenei Hét egyik kamarazenei műsorán is előadott üde és friss, magyar hangú VII. vonósnégyesét mindnyájan őszinte örömmel üdvözöltük, mint döntő fordulatot Lajtha zeneszerzői munkásságában a magyar népzene, a realizmus felé, mint komoly lépést a nyugat európai kozmopolitizmus és formalizmus szellemével való szakítás útján. Lajtha kartársnak VII. vonósnégyese után keletkezett legújabb műve, a pár hét előtt, az első filharmóniai hangversenyen bemutatott IV. szimfóniája azonban olyan, mintha, a VII. vonósnégyese meg sem született volna, nyugodtan továbbfolytatja a zenélésnek azt a nem kívánatos formáját, azt a szélsőségesen szubjektív szellemét, amelyről ha rövid ideig is, azt hittük, hogy a VII. vonósnégyese után végleg felszámolódott Lajtha értékes és jelentős alkotóművészetéből.”

Alan Bush, a haladó angol zeneszerzők képviselője: „Elnök Elvtárs! Kedves Elvtársaim! Ismételten mély hálámat fejezem ki, hogy a Magyar Zeneművészek Szövetségének szíves meghívása folytán módomban volt részt venni ezen az eseménydús Zenei Héten. Szívből gratulálok a Szövetségnek, hogy abban a szerencsés helyzetben van, hogy népi kormánya hathatós támogatását élvezheti, valamint azért, hogy ilyen sikeresen tudta kivitelezni a tervét.
Nagy várakozással jöttem ide, hogy megláthatom ezt az életerőtől duzzadó világot és különösen a zenei élet pezsgését ebben a népi demokráciában. Csak ilyen élet berendezkedés mellett lehetséges az, hogy az egész nép részt vehessen a zenei életben. Ez azonban csak akkor bontakozik ki teljes erővel, ha a zeneszerzők és a nép mind közelebb jut egymáshoz.
Ez a Zenei Hét mindannyiuknak segítséget adott arra, hogy felmérjék a helyzetet és lássák, hogy mennyiben sikerült a zeneszerzőknek, pedagógusoknak; zenetudósoknak, műkedvelő és hivatásos előadóművészeknek céljukat elérni és cselekvően bevonni az egész népet a zenei életbe. Várakozásaimat messze felülmúlták az eredmények.
[…] Két kirívó esetet akarok megemlíteni Járdányi és Lajtha kartársakkal kapcsolatban. Véleményem szerint Járdányi „Divertimento Concertantéjának” lassú tétele, valamint Lajtha „Hetedik vonósnégyesének” utolsó tétele a legnagyobb fantáziáról és kifejező erőről tanúskodik, mindkettő mesteri technikai kivitelezésű és a magyar népi intonációt teljesen átveszi. A művek egészét azonban erősen elhomályosítja a többi tétel ellentmondó hatása. Ezért ezek a művek egészben véve néha a bizonytalanság, sőt még a pesszimizmus hatását is keltik. Már pedig egy nép, amely a szocializmus útján halad előre, néha részletkérdésekben megakadhat, de hangulatára mégis az életkedv és a kicsapongó optimizmus jellemző. Mi az oka tehát annak, hogy az említett zeneszerzők ezeket az érzéseket nem tudják megfelelően kifejezni? Ha pedig nem érzik át, hogyan tudják zenei úton azonosítani magukat alkotó művészetükön keresztül a néppel?
Tanácsom ezen zeneszerzők számára az, hogy csatlakozzanak és aktívan dolgozzanak együtt valamilyen népi együttessel akár egy gyárban, akár kis falusi együttesben.
Különösképpen az egészen primitív együtteseket ajánlom, mert ezeknek van a legnagyobb megértésre és segítségre szükségük. Ezek számára írjanak dalokat, olyanokat, amelyeket kisszámú és kis felkészültségű énekkarok elő tudnak adni és jól figyeljék meg, hogy mit mondanak az előadók zenéjükről. Meg fogják látni, hogy az előadók nagy hálával és elismeréssel fognak adózni, ha olyan zenét kapnak, amit szívesen énekelnek.” (Új magyar zenei szemle, 1951/12)