Két 19. századi litográfia apropóján
A' táborzás |
Nyilván Bécs kulturális közelsége
volt az oka, de a Császárvárosban kedvelt táncok hamar népszerűek lettek
Magyarországon is. Volt is vita, milyen társastáncokat járjanak a magyar urak,
és milyet ne?! 1832-ben a Társalkodóban a következő jelent meg:
„A tánc, a dal a nemzeti gondolkodás és érzelem tükre. Nemzeti
táncunkra nézve leginkább az vala a baj, hogy azt mindeddig mesterség nem szedé
kellő rendbe. A sok külföldi bizonyos lejtegetésű, s ezért könnyű tanulhatású
tánc, de kivált az egyszerű keringésű indulatos Walzert ki fogják
táncköreinkből szorítani.” (Társalkodó, 1932. március 31.)
Egy évvel később, amikor az első
pesti táncmulatságot tartották, úgy tűnt a felhívás süket fülekre talált. A
Hasznos Mulatságokban jelent meg az a beszámoló, amelyből most idézek:
„Fő tánc a német vala: százan és százan kerengtek a sima viaszos padlózaton,
jobban, rosszabbul, félve, dühvel, az mint kinek kinek adaték.” (Hasznos
Mulatságok, 1833. január 16.)
Magyar zenére egyszerűen nem
akartak táncolni, mindenki Strauss és Lanner keringőit, galoppjait vágyta. Úgy
tűnt, a társasági eseményekről végképp kiszorult a hazai tánc, a verbunkos, a
lassú és a friss vagy a toborzó. Hogy ennek mi volt az oka? Pontosan
megválaszolni ezt a kérdést ma már nem lehet.
„A magyar táncos természetes mozgásai, apró sűrű ugrásai, sokféle
változásai, lába szép helyeztetése, különféle görbületet s deli termetének
kényelmes hajlongása oly kellemessé teszi a táncot, hogy táncosné nélkül is
örömest eljárjuk, midőn más nemzet a nélkül semmire sem mehet.” (Társalkodó,
1832. október 24.)
A magyar táncos büszke magánya
hozta volna, hogy nem lett társasági tánc a verbunkos, vagy a hozzá hasonlók? Vagy
túl nehezek, akrobatikusak voltak a mozdulatok?
„Gyakorta megesik, hogy némellyek abban tartván legművészibb
ügyességöket, ha vadul szertehadarászva, hánykolódva tót ugrásokat vagy salto
mortalékat mutathatnak, a nézőkben személyök iránti bámulást, vagy faunusi
tiszteletet gerjeszteni, egyszersmind lábficamító mesterségöktől elijeszteni
iparkodván.” (Társalkodó, 1832. október 24.)
Nos, sokféle okot hozhatnánk a
magyar tánc „kihalására”, de talán a divat erősebb volt minden másnál. Pedig
már jó tíz évvel ezelőtt többen felszólaltak a magyar tánc megmentése
érdekében. Balla Károly a következőket írta:
„A szomorú állapot megváltoztatására azon kérdés fordul elő, miképpen
lehetne a magyar táncot oly rendbe szedni, hogy az a muzsika méltóságának
megfelelvén, kiirtatna belőle mindaz, ami a nemzeti bélyeg nagyságát
alacsonyítani látszik: s lenne egy nemzeti tánc, mely a nemes társaságokba,
idővel pedig az idegenek előtt is lábra kaphatna.” (Tudományos Gyűjtemény,
1823. július. VII. kötet, 85. lap)
A korabeli kottákban bőven van
példa magyar táncra, még akkor is, ha ezek a legmagasabb körök számára rejtve
maradtak. Nem paraszttáncra gondolok, hanem olyanokra, amelyeket kisebb
társaságokban, a kis- és a középpolgárság estélyein jártak. A Lassú és a Friss
pár a legnépszerűbb, kiemelkedő zeneszerzője pedig Rózsavölgyi Márk volt. Egy
egri bálról közöl beszámolót a Honművész, 1835-ben:
„Kimondhatatlanul szép a lassú magyar. Az eredeti magyar lassú nóta
epedő, mint a szerelmes dalja holdvilágéjben kedvese ablakjai alatt. Fellengős,
mint az ifjú magyar Leonidas szíve, ki szabadságát védve harcra kél. Lágy és
panaszló, mint a nyögő fuvallat elfelejtett hősök sírjain, és epedő, mint az
ártatlan leány első szerelmi csókja.” (Honművész, 1835. március 5.)
A Lassút többnyire Friss követte,
olyan szapora tánc, melyet sokszor tényleg csak a legügyesebbek tudtak járni. A
19. század első felének egyik leghíresebb magyar táncosa Veszter Sándor volt,
aki nemcsak itthon, hanem távoli országokban is sokakat hódított meg a magyar
táncnak. 1841-ben August Schmidt írt hosszabb értekezést a magyar zenéről, amelyben
szó esik a Frissről is:
„Ahogy a négy zenész elkezdett egy Lassant, úgy hiszem Biharitól, hamarosan
vége lett a zúgolódásnak. Mély csöndben körülállták a zenészeket, és volt,
akinek a könnye is kicsordult. Majd a Frissre váltottak a zenészek,
megpendültek a sarkantyúk, a végén pedig mindnyájan hangosan követelték: Még
egyszer!” (Pannónia, 1841. augusztus 24.)
Egyes vélekedések szerint a „palotás
magyart”, mint udvari táncot, már a XV. században ismerték. E táncot lejtették
a magyar főurak és hölgyek, s miután eleje csak lassú fordulatokból állott s
inkább sétatánc volt, idősebb hölgyek és férfiak is részt vettek benne, sőt
néha még egyházi férfiak is, ez utóbbiak azonban nem kezét, hanem a zsebkendőjét
fogták meg a táncosnőnek. A palotásnak egyik neme volt később az ú. n. „magyar
szóló”, melyben egy-egy fiatal dalia mutatta a magyar táncban való jártasságát,
de ez alkalommal sebesebb tempóban játszották s minden 4. és 8-dik ütemre egyet
bokázott a táncos és sarkantyúit összeverte. Noha a palotás a 19. század során
is népszerű maradt, a szabadságharc bukása után a csárdás vette át a vezető
szerepet. Oly nagy kedveltséget ért el, hogy már Bécsből is féltékenyen
tekintettek a magyar táncra. Uhl Frigyes bécsi újságíró miért is írt volna
pikírt hangú cikket a magyar táncról, ha nem féltékenységből?!
Cigányok és szlovákok |
„A Komlókertben vagyunk, hol a legtöbb magyar vacsorál. Amint a zene
megszólal, szomorú andalgással néznek maguk elé, Isten tudja, mire gondolnak!
Egyet sóhajtanak, isznak reá némán, később megszólalnak, egyet-egyet
mosolyodnak, összeütik bokáikat, töltenek és ismét isznak, s úgy teszik gyakran
poharaikat az asztalra, hogy csak úgy táncolnak belé. Egyre új meg új nóták és
új palackok érkeznek, foly az ivás, mely közben nagyokat sóhajt, sőt egyszer
másszor zokog is a magyar, amidőn ahelyett, hogy letenné, földhöz vagy falhoz
vágja a poharat. Már ilyenkor le nem teszi a cigány a vonóját, hanem folyvást
húzza az egyik csárdást a másik után, a magyar pedig oda-oda kiált neki: ’hogy
volt’, ami annyit tesz, hogy ’még egyszer!’” (Vasárnapi Újság, 1855.
április 8.)
Pedig a bécsiek odavannak a
magyar zenészekért, van úgy hogy elragadtatásukban még azt is mondják, a magyar
cigányok jobban játszanak Strauss-zenét, mint maguk a bécsiek. A magyar tánc
kritikája egyike lesz a lapok legkedveltebb témáinak. A helyes magyar tánclépésekről
folytatott viták méltó előképei a 20. század második fele futballkritikáinak.
Ahogy a focihoz ma, úgy a tánchoz akkoriban egyszerűen „mindenki értett”. Uhl
Frigyesnek azonban egyben igazat kell adnunk. Az italozás elengedhetetlen volt
tánc előtt és közben. 1858-ban a Szépirodalmi Közlöny adja meg a helyes irányt:
„Tudd meg nyájas vendég, hogy a magyar zene hallásánál a tökéletes
józanság az élvezet rovására történik. Mert csakis a magyar szőlőnedv értetheti
meg az idegennel e dallamosság mennyei fogalmát, mely mint valami varázsszer
elaltatja a mindennapiság nyomasztó külbefolyását, és fogékonnyá teszi a keblet
a költészet magasztosabb sugallatai iránt. A magyar népdalok
Beethoven-symphoniák kicsinyben, melyeknek tartalma szabadság és öröm után
vágyik.” (Szépirodalmi Közlöny, 1858. október 28.)
A csárdás népszerűségét mi sem
bizonyítja jobban, mint hogy elkezdődnek a „plágium-perek”, a sajtóban egymást
szidják, s vádolják lopással a szerzők. Szinte nincs olyan téma, amiről ne
születnék új tánc. A kolozsvári prímás négy csárdásáról, az Ádám, az Aurélia, a
Cecília és a Rozália csárdásról a Zenészeti Lapok egyebek közt ezt írja:
„Pongrácz József úgy látszik feladatául tűzte a kalendárium minden
nevére egy csárdást írni. Hogy minő ez a fentebbi négy csárdás? Erre elég
annyit mondani, hogy ha még 400-at is ír olyat, akkor se lesz köztük több
különbség, mint van akármelyiknek két része közt. Ha már zeneszerző akar lenni,
legalább tanuljon valamit, vagy írassa le olyan emberrel, aki nem ír Á helyett
X-et.” (Zenészeti Lapok, 1869. július 25.)
A divat hullámai nem állnak meg
az ország partjainál. Maga Brahms is a csárdáskorszak terméséből, az ötvenes,
hatvanas évek csárdásdallamaiból vette a Magyar táncokhoz szükséges témáinak
nagy részét.
Ha már Brahms szóba került, akkor
nem hallgathatjuk el Liszt nevét sem, aki különösen vonzódott a magyar táncok iránt,
nem beszélve azok előadóiról, a cigányzenészekről. A Barabás-villában tartott
összejövetelről a Délibáb újságírója tudósít:
„A jókedvű lakoma közt Liszt óhajtására fölkeresteték s meghívaték
Patikárus Ferkó zenésztársaságával. Liszt újólag elmélyedve bámulá e barna
zenészek magyar művészetét. Ferkó varázserejű nyírettyűje nem egyszer csalt a
zongorakirály szemeibe könnycseppeket s miután Patikárusék eljátszottak néhány
lelkes darabot, Liszt fölkelt, kivette kezeikből a hangszereket, leültette őket
a terített asztal mellé. Önök minket felségesen mulattattak – mondá – önök most
pihenjenek, már meg kölcsönösen, mint illik, mi fogjuk önöket mulattatni,
mennyire tőlünk telik, most én adok koncertet. Liszt aztán a zongorához ült és
játszott, játszott az egész vendégsereg véghetetlen elragadtatására.”
(Délibáb, 1856. szeptember 14.)
Az ötvenes évek végén egyre
többen kongatják a vészharangot: vissza kell hozni a régi magyar táncokat –
írják sokan, hiszen még azok is, amelyek „műsoron vannak” olyannyira
megváltoztak, hogy nagy elődeink rájuk sem ismernének. Kondor Lajos nemcsak az
új zenét veti meg, hanem a táncosokat is; őket „nyargalász s lábkaszibálók
seregeként” aposztrofálja. Tény, hogy nemzetközi viszonylatban, érjenek el
bármekkora külföldi sikereket is cigánybandáink, a magyar társasági tánc és
zene puszta egzotikum marad csupán. Még akkor is, ha muzsikusaink néha
tanújelét adják hazafiúi érzésüknek is. A kairói luxusétteremben játszó Babári
Jóskától Ferenc Ferdinánd trónörökös nem kér magyar nótát, ehelyett a prímás a
trónörökös és neje asztalánál Strauss-keringőt játszik. A bandához visszatérve
azonban a magyar Himnuszba kezd, majd a Rákóczi indulót is eljátssza. Ez viszont
már a 20. század eleje, annak az időszaknak a kezdete, mely egy nosztalgikus fellelkesülést
nem számítva a népies magyar táncok hanyatlását hozta, úgy ahogy a
cigányzenésszel szembeni patrónusi-úri magatartás is fokozatosan idegenné vált,
és a II. Világháború után megszűnt. Ahogyan Sárosi Bálint írja: „A kevés, még
létező cigányzenekar ma is tudja azt és úgy, sőt még jobban is játszani, mint
amit és ahogy a száz év előttiek. De a varázs megszűnt.”
Kodálynak
és Bartóknak köszönhetően nagyobb kincs került a felszínre: a
parasztzene és a paraszttánc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése